Sokan azt hiszik, az áldozat gyenge.
Hogy „magának kereste a bajt”, „miért maradt benne?”, „miért nem ment el?”, „miért nem szólt?”.
Én mást gondolok erről.
Az áldozat nem gyenge.
Az áldozat túl sokáig hitt.
Túl sokáig remélt.
Túl sokáig próbálta a párját megérteni.
Túl sokáig szerette azt, aki közben szépen lassan elvette tőle önmagát.
Az áldozat belső világa
Az áldozat nem egyik napról a másikra lesz „áldozat”.
Ez egy lassú folyamat, mint amikor naponta csak egy kiskanállal lopják ki az erőt belőled.
Ez nem tűnik fel a kapcsolat elején. Csak azt veszed észre, hogy már nem nevetsz annyit. Már nem viseled a kedvenc ruháidat. Már nem hívogatod a barátaidat. Már nem kérsz. Már nem mersz.
Csak túl akarsz élni.
Túlélni a következő beszélgetést.
A következő megvető pillantást.
A következő csendet.
És minden egyes nap egyre nehezebb azt kimondani: „Ez nem oké.”
Az áldozat szégyene
Az áldozat nemcsak attól szenved, amit más tett vele.
Hanem attól is, hogy megutálja önmagát miatta.
„Hogy lehettem ilyen hülye?”
„Miért nem szóltam?”
„Miért tűrtem?”
„Hol volt az önbecsülésem?”
És ez az, amit senki nem mond el:
Az áldozat gyakran jobban gyűlöli önmagát, mint azt, aki bántotta.
És pontosan ez tartja őt az áldozatszerepben.
És akkor egyszer csak…
…valami váratlanul eltörik.
Vagy épp valami felébred benned.
Egy pillanatra lehull a köd.
Egy mondat. Egy tekintet. Egy belső „elég volt”.
És elindul az, ami addig lehetetlennek tűnt:
Elérkezik az áldozat szerepből a kilépés. A gyógyulás. A visszatérés önmagunkhoz.
Az áldozatból túlélő lesz. A túlélőből alkotó.
A legmélyebb sebekből születnek a legerősebb új történetek.
Aki volt már áldozat, az tudja, milyen elveszíteni a hangját – és milyen újra visszavenni azt.
Tudja, milyen elveszni valaki másban – és milyen hazatalálni önmagába.
A gyógyulás nem arról szól, hogy megtagadjuk a múltat.
Arról szól, hogy nem engedjük többé, hogy a múlt határozza meg, kik vagyunk.
És ha most még itt vagy, és olvasod ezeket a sorokat
Ha most még nem tudod, hogyan lehet kilépni – az rendben van.
Ha még keresed az erőd – az is rendben van.
Ha most még csendben sírsz, miközben mosolyogsz a világra – akkor is rendben vagy.
Mert nem kell erősnek lenni ahhoz, hogy elindulj.
Csak elég őszintének kell lenned önmagadhoz.
